Kollegám pár napja írt egy jó kis kritikát a párkányi Jóvilágvan zenekar Hanne lemezéről, és be kell vallanom, hogy én már rajta voltam az interjún, hogy tőlük is kapjunk néhány kis hozzávalót a hanganyaghoz/mellé. A kérdéseinkre a csapat énekesnője, Bokor Réka és az alapító-hegedűs-billentyűs Trencsík Pál válaszolt.
A netes felhőkön böngészve találtam rá valami krzydzy szándklód csatornájára. Ott ugyanis baromi gyorsan megy az idő, egyre csak pörögnek a trackek, és nem akaródzott elkapcsolnom, továbbklikkelnem vagy hogy is kell ezt kifejezni manapság. No szóval utánajártam, ráírtam, visszaírt, kérdeztem, válaszolt, és egy nagyon fain kis interjú kerekedett ki a dologból.
Kowa és Fanka közös lemezét már sokan vártuk, hiszen két igen erős magyar szövegelőről van szó. Mosoly. Ez jellemző rájuk talán a legjobban. Sokszor társul hozzá persze könnycsepp, temérdek emlék, ráébredés, de a mosoly mindig ott van, ahol ők.
Hogy kinek? Premecz Mátyásnak, akivel találkozhattok olykor a Random Tripek alkalmával, esetleg elcsíphetitek egy-egy Sena szólókoncerten, de elsősorban és főleghogy a Kéknyúl muzsikálásainak hammond orgonája mögött, és a Tisza cipője fölött kaphatjátok tekintetvégre a szemüveges, göndör hajú jazz-billentyűst, aki egyébként a Qualitons csapat fontos egyénisége is.
Kaposváron egyik péntek este. Előre megbeszéltem Mihalik Ábellel, a dobosukkal, hogy leülünk egyet beszélgetni utána. Vége lett a koncertnek, a közönség kipárolgott. Odamentem hozzá a színpadon. Öt perc múlva? - így én, miután kezet fogtunk. Öt perc múlva. Számolom! - így ő, aztán be a díszletek mögé.
Énekes művésznő. Belevágunk a közepébe. Ha nem ismered, akkor megismered az interjúból, vagy majd úgyis utánanézel. Ha meg ismered, akkor jó arc vagy. Szóval az interjú:
– az első dolog, ami eszembe jutott, amikor meghallottam a zenéjüket. Köteles Leander két éve töltötte fel a Youtube-ra a Csak Te című számát és hamar berobbant vele a köztudatba. Hangja megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan érzéseket indít el bennem, végig fut rajtam a borzongás, amikor meghallom.
Olyan dolog történt velem, amit magam sem igazán értek. Mégpedig, hogy nem talált rám ezidáig egy olyan zene, amitől első hallásra elszálltam. Márpedig az ilyen muzsikák hamar és maguktól szoktak rám találni. Értem ezalatt mindegyik stílus számomra bejövős darabjait. Rám találnak koncerten, ahova véletlenül csöppenek be, rám találnak egy zenész révén, akivel összeakadok valamiért, rám találnak barátok ajánlásával ésatöbbi. Jönnek, megszólítanak, én meg beléjük habarodom, írok róluk és hallgatom őket ezerrel. Közben persze adnak nekem rengeteg érzést, hangulatot, aláfestést... Múltkor kitettem facebookra egy kérdést, hogy az olvasóim milyen cikk témákat ajánlanának. A rengeteg jó ötlet és tipp mellett jött néhány privát üzenet is. Az egyik Markó Ádámtól, aki a Special Providence dobosa. Ha van kedvem, és tetszik a zenéjük, firkanthatnék róla valamit, írta. Esetleg interjú... És interjú is lett a vége.
Három hosszú utat bejárt muzsikus állt össze, hogy egy Rhodes-ütőhangszer-nagybőgő trióval álljon a magyar modern jazz élére. Kaltenecker Zsolt és Dés Andris már régóta és sokat dolgoztak együtt. Először - ha jól tudom - egy duó formációt hoztak létre 2000-ben. Ebből született meg az In the beginning there was the rhythm című album. 2002-ben Wanderlust címen jött ki egy újabb korong, ott már trió felállásban játszottak Papesch Petivel. Ezt követte ugyanezen formációval a 2004-es Alchimia.
Kedves történet két fiatalról. Az egyikük gitáros, a másik pedig író. Egy vidéki város főtere a helyszín. Van ott egy kávéház két felszolgálóval, néhány kerek asztalkával és egy nagy adag tradícióval. Az egyik székre leül az író srác. Néhány fa karkötő, oldalzsebek a gatyán, citrom póló. Teát kér, és kényelmesen hátradől. Pár percre rá belép a képbe s egyúttal a kávézóba a gitáros. Rövid, göndör haj, kapucnis pulcsi, alteros nadrág. Az író feláll, kezet fognak. Még egy tea, egy presszó és egy víz rendel.
- ...nem tudok felülkerekedni, mert amióta megjöttem, a Jack and Jerry-s póló... – a gitáros rámutat az író sárga felsőjére - nekem is volt egy ilyen... – és mosoly. Aztán az író elmeséli, hogy az A38-on volt egy koncert, és utána kifelé menet a kezébe nyomtak egy nagy adag reklámot. Ez is köztük volt. Jó a minősége, nem kopik, pedig rengeteget hordja. Néha nem árt egy kis reklám…
Rikító fűző. A cipőben kígyózó. Rojtosra szakadt gatyaszár és emlékhalom. Elképzelt női láb. Formás combok, fuck off az övön. Kettészakadt felső, két szín, két darab. Egy ujjatlan felsőből, meg egy kosztümből. Összevarrva, egyberakva. Finom bőrnyak, bőr nyakbavaló többször körbecsavarva. Világba biggyesztett, levegőbe csókoló ajkak. Keskeny, édes kis orr. Szemfesték, kékes. Felette kockás kalap. Alatta egy tiszta szembogár, ködös tekintettel. Kristálytükör a kintről, misztikus hajnali foltok a bentről. Szemben vele ülök én. Mellettem a vonat ablaka. Teljes szürkeség, alig vélhető tájsziluett darabok. Aztán napsugárébresztette falvak, néhány erdő meg pár szántóföld. Suhanunk az éterben, a hang és a fény csak illúzió. A gondolat már messze, a történet épp a közepén tart. A két tekintet szívesen fúródik egymásba, és kíváncsian búcsúzik. Pályaudvar szag. Mindenki mozgatja a száját. Artikulálódó szavak, civakodás, bemondó fületsértő zaja, leszakadt emberek sóvárgó, kiábrándult lélegzete. Semmit nem hallok belőlük. A kavalkád közepén suhanok tovább, senki nem vesz észre. A fülemben a Humanual szól.
Biztosan hallottál róla. Igazi szájhős. Na nem abban az értelemben. Ne mosolyogj, a legtöbben azok vagyunk. Csak nem úgy, mint a Busa Pista. Mert az ő szája tényleg hős a többi között. Gyorstüzelve fut végig a sorokon, közben nem kímélve igét és főnevet. Rímek harcát vívja nap mint nap, napot csal elő humorával a felhős ég alatt. Igazi keresztapa jellem. Hogyhogy mér? Mer megmondja a frankót, de nem a légbe dumál. Sztorizik és gondolatot formál, tanácsot ad és irányt mutat. Hamarosan pedig elénk teszi első szólólemezét, mely a Gyémántfater névre hallgat, és ingyen letölthető lesz pár napon belül!
Balázs Gyula nevét hallottad-e már? Segítek: úgy hívják, Kowalsky. De a Kowát jobban bírja, a barátai csak így hívják. És azt tudod-e, mi a világ lényege? Persze hogy tudod! Lehet, hogy már néhány élete rájöttél, lehet, hogy csak most, de az is előfordulhat, hogy majd a következők egyikében…
Kimentem május 29-én, szombaton Kaposváron a főtérre… nem! Ez így baromi unalmas lenne, jó hogy nem kezdem el mesélni, hogy felhívtam délután a koncertszervezőt, és lebeszéltem vele egy interjút Szakcsi Lakatos Bélával fél hétre… Inkább így: hat kérdést tettem fel. Hat rövid kérdést, amelyre azt hiszem, lehet úgy mondani, hogy egy választ kaptam. Egy frappáns, hosszú, nagyjából az élet lényegét átölelő választ. Egy ívet, ami úgy jött, mint a jazzben az improvizáció. Szabadon… S így már nem is fontosak a kérdések. Maga a beszélgetés a fontos, azon van a hangsúly, ami akkor történt, ott, a levegőben, ahol mindez elhangzott. Vágatlanul, természetesen:
A BarbaraCafe fronthölgye tavaly került bele a hazai zenei élet pezsgésébe. Mesél a kezdetekről, a decemberi koncertjéről, és készülő, második lemezéről. December 12-én az Alexandra könyvesház panoráma termében együtt zenél majd vele Peter Ogi, Lantos Zoltán és Másik János. VIGYÁZZ! HOSSZÚ ÍRÁS! ÉS ŐSZINTE! ÉS NAGYON NEHÉZ LETT VOLNA ÍGY MEGFOGALMAZNOM, AHOGYAN EZT BARBARA TETTE...
SABLONKÉRDÉS (Hogy indult az énekesi pályád?) Kiskorom óta énekelek, illetve azóta, amikor apukám megtanított egy katonaindulóra óvodás koromban. Egy időben énekesnő akartam lenni, aztán ez elmúlt. Azt hittem, hogy az énekes csak operaénekes lehet. Én meg nem akartam olyan lenni. Aztán elmentem spanyol tagozatra gimibe, és rájöttem, hogy mégiscsak énekelni szeretnék. Nem akartam Szegeden maradni, és feljöttem az első suliba, ahova fölvettek. Csepelre jártam két évig OKJ-s jazz-énekre, most a Liszt Ferenc Zeneakadémián vagyok harmadéves jazz-szakon.
[általában a végén szoktak erről kérdezni, én most hadd tegyem meg a legelején. annyit tudok, hogy trió felállásban készítitek, és hangosabb lesz, mint az előző korongod, a Melanchometer.] pontosan. ennyi. helló, sziasztok… [tesz úgy, mintha búcsúzna, aztán nevetünk egy nagyot…]
[…és belemélyedünk egy jó órás beszélgetésbe. ez alkalommal egy zenész barátommal együtt látogattam el meginterjúvolni azon művészek egyikét, akik saját útjukat járják, és őszintén, pózoktól mentesen dobják felénk, ami szívükből kikívánkozik.
Két kávé mellé ültünk le, de nagyjából az univerzumot jártuk be két óra alatt az egykori R-Go-tag, ma pedig saját projectet (Barbara Café) vezető zenész-énekesnővel. Barbara sok mindenről mesélt, a cikk a szóba került gondolatok esszenciáját próbálja vázolni.
(a legutolsó, búcsú előtti néhány mondat jöjjön legelőször: )Háromszor voltam a BS-ben az R-Go-val, tizenháromezer ember egy alkalom, a többi országjárásról nem is beszélve… és kimentem, és nem volt autó, hanem kaptam egy ötvenéves biciklit, háború korabeli kinézetűt, és azzal jártam esti angol iskolába kis vietnámi gyerekek közé, én, a nagy Petrók Barbara, aki 300 levelet kaptam egy héten a rajongóktól, és elmentem biciklizni, és a semmi, a nulla. Senki nem tudta, hogy ki vagyok, és nem volt lényeges, nem volt kapcsolatrendszer, semmi. (azt hiszem, ez bevezetésként éppen elég Barbaráról)
Torres Danival ültünk le beszélgetni a minap a Darshan udvarban. A Mennyei próféciától a mai társadalmon és a zenei piacon és értékrenden keresztül egészen a kvantumfizikáig eveztünk képzeletbeli indiai csónakunkban.
CIDER. (Valami üdítőt rendel. Az asztalon egy kis reklám, Kopparberg almabor egyenesen Svédországból. Almás és körtés. Én egy almásat kérek, már ittam, jó feeling.) „Ebben van alkohol?” –tőlem. (Van, kábé annyi, mint egy sörben.) „Elnézést – szólítja vissza a pincért – én is inkább egy olyat kérek!”
Columbus hajó. Este. Ablakokban túlpartfényes Duna. Pest sötétben, kivilágítva. Asztalok megterítve. A színpadon Peta pakolódik. Félkörben a temérdek pedál, hátul az Orange. Az erőlködő. Meg persze a két gitár. K.L.B. trio koncert van előkészületben. Váltunk pár szót, Gergő nemsokára jön. Meg is érkezik. Kapucnis pulcsi, rajta bőrkabát. Cintányérokkal a vállán jön, ő is felpakolja a cuccokat, aztán leülünk az egyik színpad előtti asztalhoz, azon nincs teríték, a magányosan egy sorba állított székek között kapott helyet, csak a fanatikusok részére, hogyha valaki nem vacsorára ülne be…