Lehet, hogy mind a kettő, s csak rajtunk áll, hogy éppen melyik? Vagy a zenén múlik, amit hallgatunk? Akarjuk egyáltalán hallgatni, vagy hallgatnunk kell? Kell egyáltalán zenét hallgatnunk? Ez a fő témánk Bóna Lászlóval, akivel kissé rendhagyó módon beszélgettünk. Egy online levelezés formájában, ami mégis élőbb, mint egy kérdezz-felelek interjú, hiszen mindketten mindig akkor folytattuk, amikor éppen időnk engedte, hogy igazán ott legyünk és oda figyeljünk. Egymásra és a témára. Már-már szépirodalmi chat, ha úgy nézzük, picit hosszabban, mint ahogy azt a fiatalok művelik általában.
NÁDAS DÁVID | Bele is csapok a közepébe. Anacardium. "A béke te magad légy" című előadásodban említed ezt a homeopátiás szert - illetve ha jól emlékszem, a legutóbb megjelent "Átfordulás" című könyvedben is kapott egy fejezetet -, mint a magyar társadalom össztüneteihez kapcsolható szer. Vagyis magyarul a kesudió hártyája, ami elválasztja egymástól az édes magot és a keserű héjat. Ahogyan fogalmazol: "a problémák gyökere a két ellentétes, össze nem egyeztethető álláspont." Vagyis hogy állandóan jelen van a jó és a rossz, és a legtöbb ember mindig az egyik oldalra áll. Pedig ugye oldalak igazából nincsenek, csak álláspontok, vélemények. Vagyis nem kellene állandóan harcolni, küzdeni, "oldalt" választani. Az én olvasatomban az elfogadás lenne a megoldás minden ilyen helyzetre. Együtt élni mindazzal, amivel nem értünk egyet, hiszen nem kell úgy csinálnunk, de más azért hadd tegye. Ezen túl az is eszembe jutott, hogy milyen érdekes, hogy ez a kesudió hártya is épp ilyen megfoghatatlan, avagy kettős mérce szerint is nézhető. Egyrészt olyan kiváltságos helyzetben van, hogy ő érintkezhet mind az édessel, mind a keserűvel, de úgy is tekinthető, mint aki beszorult a két ellentét közé. Hiába tapasztalhatja, ismerheti mind a kettőt, mégis közéjük szorulva, s minden mástól, a világtól elszigetelten létezik csupán.
Bóna László Átfordulás című könyve| fotó: facebook
Amikor felkértelek erre a beszélgetésre, azt mondtam, hogy a zenéről szeretnék veled eszmét cserélni. Hogy a francba kapcsolódik a kesudió hártyájához és a magyar társadalom össztüneteihez a zene? :) Jogosan merül fel az olvasóban a kérdés. Nos, amikor útnak indítottam a kultúrgyomot, a fő motivációm az volt, hogy a számomra igazán értékes, jó zenéket továbbadjam az embereknek, hogy minél többen megismerjék, hallgathassák őket. Nekem a zene gyerekkoromtól meghatározó, szerintem konkrétan életet menthet, olyan ereje van. S itt kapcsolódik össze a két téma. Mert ugye van a jó, meg a rossz zene. Az imádott, és a szar. Na de tényleg az-e, és miért? Véleményem szerint a zene is hasonló a homeopátiához, hiszen rengeteg információt, rezgést hordoz magában. Ott van a szerző, aki megálmodja, a szövegíró, aki megírja - lehet persze egyazon személy is, vagy zenekar -, s ott a sok hangszer, a hangmérnök, az énekhangok... mind mind rezgés, energia, minőség. Ezekből épül fel, áll össze egy hangkavalkád. Ezt kapjuk meg, mint ingert, információt egy adott pillanatban. S hatással van ránk. Kérdés, hogy élünk-e vele, vagy nem. Nem is mennék tovább most, így is jó hosszúra nyúlt ez a bevezető. Mit gondolsz a zenéről, Te hogyan használod?
BÓNA LÁSZLÓ | Gyerekkoromban apámnak nagy klasszikus zene bakelit-lemez gyűjteménye volt, Csajkovszkij, Debussy, Beethoven - romantikusok. Gyakran szólt zene. A szomszédunk volt Lehel György karmester, korának egyik legnagyobbja. És onnan is mindig áthallatszott valami szimfónia nagy hangerővel. Sokszor ezekre az egymásba mosódott klasszikusra aludtam el. Szinte hányingert okozott. És napokig ment a fejemben, mintha beteg lennék, és nem tudnék megszabadulni egy alattomos fertőzéstől. Zeneakadémiára is gyakran elvitt apám, ahol már óvodás gyerekként órákon keresztül kellett hallgatnom Fischer Annie-t, aki szintén korának egyik legjobbja volt, amint Mozartot zongorázik egyedül fekete ruhában fekete zongorán. Akkor ismertem meg, milyen, amikor az unalom fájdalmas. És apám, amikor már a csontráktól legyengülve csak feküdt, kb hatvan évvel ezután, akkor már egyáltalán nem hallgatott zenét. Azt mondta, hogy a zene nem megerősíti, hanem elgyengíti. Gyerekkoromban többször álmodtam azt, hogy a zene betörte a fejemet. Apám Moszkvából hozta a lemezeket olcsón, papírtasakokban voltak, amelyek jellegzetes orosz halenyv szagú ragasztóval voltak összeragasztva. Máig is ha Beethovent hallok, érzem hozzá a halenyv szagát.
Bóna László a Homeopátiás Gyógyművészeti Társaság 16. nyári táborában | fotó: Szetteli Zsolt
Szóval nekem a zene olyan, ami fogva tart, elkap, bezár, csak magára akarja vonni a figyelmemet, nem enged mást, uralkodni akar, ráadásul összezagyvál mindent, elkábít, elveszi az erőmet. Csak azt a zenét bírom elviselni, amelyikben van nekem szóló üzenet. És ennek nagyon erőteljesen drámainak kell lenni. Nem szeretek elkábulni elandalodni, és fogságba esni egy dallamtól vagy egy ritmustól. Ezért nem szól nálam zene. Csak akkor, ha valamit szándékosan meg szeretnék hallgatni, mert valami erős közöm van hozzá. És nem hallgatgatom sokszor. A zene a számomra célzott üzenet, és akkor nem fertőzés, hanem valóban mélyen gyógyító szer. Alkati. Kocsiban sem hallgatok zenét, mert az is csak egy keveredés, mint gyerekkoromban, mikor a különféle dallamok összekeveredtek, mint lavórban a lábvíz.
A zenének valóban mindent átható mély hatása van, de legalább annyira tud tönkretenni, ahogy a magáévá akar tenni, mint amennyire fel tud emelni, minden anyagi fölé, egy boldog szabadságba. Ezért nagyon figyelmesen és óvatosan kell bánni vele, mint a legnemesebb dolgokkal, különben pont azt rontjuk el, ami a legnemesebb kincsünk lehetne.
NÁDAS DÁVID | Elsőre furcsa számomra ez a megközelítés, mondhatnám, hogy szinte idegen, nagyon más, mint ahogyan én viszonyulok a zenéhez. Megfigyeltem, hogy a legtöbb esetben egy új muzsika vagy tetszik, vagy nem tetszik az embereknek. Aztán vannak olyan zenék, amelyek szinte azonnal bekúsznak a fülünkbe, és ott is maradnak. S vannak olyanok is, amelyektől pár hang után kiráz a hideg - a nem kellemes értelemben. S itt tudok kapcsolódni ahhoz, amit mondtál, mert nekem is rengeteg olyan zene van, aminél azt érzem, hogy tolakodik, és rombolja a bennem lévő harmóniát, jó érzést. Ugyanakkor ilyeneket nem szoktam hallgatni, már nagyon régóta. Szerintem mondhatom, hogy gyerekkoromtól tudatos zenehallgató vagyok, folyamatosan keresem, kutatom, ízlelem a különböző muzsikákat. Válogatós vagyok, a legtöbb muzsika, amiket napi szinten hallgatok, a többség számára ismeretlen. Elsősorban a rezgés, az energia, a harmónia, a hangulat alapján találnak rám, műfajtól, stílustól függetlenül. A numetaltól a minimaltechnón át a jazzig szinte mindenfélét hallgatok. A legizgalmasabbnak pedig a fúziót találom, bármilyen műfajokból, kultúrákból is keveredik, alakul. Talán éppen azért, mert a dobos, zenés táborokban, eseményeken is éppen ezt csináljuk, amikor együtt zenélünk. Csodás számomra, ahogyan a sok különböző lélek, - vagy mondhatnám úgy is - szellemiség mind megjelenik egy közös, éppen akkor születő és hömpölygő folyamatban.
Táborzáró örömdobolás a Homeopátiás Gyógyművészeti Társaság 16. nyári táborában | fotó: Szetteli Zsolt
Visszakanyarodva a kesudió hártyájához. Látod, csak nem tudok elszakadni tőle. :) Elkezdtem morfondírozni rajta, hogy; de mi van, ha nem is a héj és a mag a rossz és a jó zene, hanem mondjuk a zene maga a hártya. A zene az, ami persze sokféle, de hát a hártya is valószínűleg hordozza magán mindkét minőséget. A héj felőli oldala valószínű kesernyés és talán nincs is jó szaga, a mag felőli oldala viszont talán egész jó ízű, és még illata is van… És akkor ebben az esetben, ebben a szimbolikában mi, az emberek, a hallgatók, befogadók vagyunk a héj és a mag. Egyfajta ellentétbe kerülve egymással. Hiszen az egyikünket jó érzéssel tölti el, segíti, támogatja, akár gyógyítja ugyanaz a muzsika, amelyik másoknak rosszul esik, fáj, kínoz. És ide kapcsolódik az a gondolatod, hogy “figyelmesen és óvatosan kell bánni vele”. Én is ezt gondolom, szerintem óriási felelősség társul a zenéhez, mind a zene készítője, mind a hallgatója részéről. De miként lehet ezt megtenni? Még egy picit visszacsatolnék ehhez a hártya szimbolikához. Az jutott eszembe, hogy ez az ellentétek között állás lehetővé teszi számára mindkét oldal ismeretét. Számomra ez szinte azonosnak hat azzal, amikor megpróbálunk eltávolodni, felülemelkedni egy helyzettől, amiben vagyunk, s amiben nem tudunk kiigazodni, vagy túlzottan egyik oldalra húzunk. Így tudunk rálátni egy konfliktusra, egy megoldandó problémánkra, s talán könnyebben elfogadni, hogy a másik fél ezt egészen másként látja, éli meg ugyanakkor? A zenéhez úgy tudnám visszakapcsolni mindezt, hogy szerintem megtörténhet, hogy ugyanaz a zene - amit egyik szeret, másik nem - mégis mindkét félt ugyanúgy megérinti, csak attól függ, milyen élethelyzetben, térben, állapotban történik mindez. Egy koncerten, ahová bulizni megy, vagy ahová elrángatták… Vidám éppen, vagy depressziós… Egy filmben szól a képek alatt, vagy a kocsiban teszi be a sofőr… Bocsánat, nagyon elkalandoztam, de ezeket nagyon összefüggőnek érzem… Te hogy látod ezt? Mi a tapasztalatod?
BÓNA LÁSZLÓ | Amit kérdezel, az homeopátiásan a különféle potencia fokokat érinti. Ami alacsony dinamizációs szinten szétválaszt, ugyanaz a magasabb potencia-fokon, vagyis ha tovább dinamizáljuk az anyagot, akkor ugyanaz, ami szétválaszt, összeköt. Vagyis, ami alacsonyabb szinteken olyannak mutatja a világot, hogy azokban egymással össze nem egyeztethető ellentétek vannak, egymást kizáró ellentétes minőségek, az magasabb frekvencián vagy rezgésszinten, vagy kinek hogyan fogalmazva, magasabb nézőpontból nézve egymás megismerése mindkét irányban, és még magasabb szinten kilépés az ellentétek világából, a poláris létből, a nonduális világból. Ezeket a homeopátiában a potencia fokok jelentik. Tehát a kesudió hártyájából készült szer, amely szétválasztja a keserű héjat és az édes magot, tehát két ellentétes minőséget, az alacsony potenciában tehát kevés dinamizáció után kiélesíti az ellentéteket, tovább dinamizálva kinyit egymás felé, még magasabb dinamizációs fokon, azaz magasabb potenciában megmutatja, hogy valójában ezek nem is ellentétes minőségek, hanem ugyanannak az egységes világnak részei. Tehát az a kérdés, hogy ez hogyan feleltethető meg a zenei hatásoknak. Arról van tapasztalatom, hogy sámándoboláskor a keltett hang és a visszaverődő hang hogyan képez egy magasabb minőséget. Ez pontosan hasonlít az anyag homeopátiás dinamizálásához, amikor is akár napokon keresztül oldanak, hígítanak, kevernek vagy mozsárban dörzsölnek valamilyen kiindulási anyagot, ásványt, növényt, állati mérget. Ennek a dinamizációs folyamatnak a hangja hasonlít a sámáni zenéhez. Vagy harangozáshoz.
Tasnádi István és Bóna László a Homeopátiás Gyógyművészeti Társaság 16. nyári táborában | fotó: Szetteli Zsolt
De itt érünk vissza a kiindulási kérdésedhez. Mert nem azt kérdezted, hogy mit jelent nekem a zene, hanem azt, hogy hogyan használom. Ebben a szempontban úgy, ahogy egy magas potenciájú szert. Akkor használom, ha szükségem van egy magas dinamizációjú üzenetre. Ha van bennem egy kérdés, egy állapot, amelybe bele vagyok bonyolódva, egy helyzet, amelyből nem látok ki, egy hangulat, ami eluralkodott rajtam, egy gondolat, amelytől nem tudok szabadulni, és arra valamilyen zene pontosan illeszkedik. Mert hasonló hozzá, de magasabb szinten válaszol, mert dinamizált minőség. És akkor azt a zenét meghallgatom. Vagy azokhoz hasonló zenéket hallgatok. Keveset, hiszen nagyon erős a hatásuk ilyenkor. És mivel a zene nekem ennyire magasrendű minőség, nagyon zavar, amikor csak úgy szól. Szól mindenhol. Zenére fut, aki fut, és nem hallja a saját lépéseinek zenéjét. Zenét kell hallgatnom a vízparton, az étteremben, a plázában még a liftben és a wc-ben is, zene szól a kocsiban, ha beülök más autójába és visz valahova. Mintha mindig egy filmben lennénk. Nem akarok filmben élni, a valóság hangjait szeretném hallani, még ha az gyereksírás, fűnyírás vagy kalapálás is.
A zene mai használata a gyógyítás nyelvén elnyomás. Egy állandó lelki wellness. Éljünk csak úgy, mintha filmben lennénk vagy álomban, hátha akkor jó lesz a vége.
NÁDAS DÁVID | Sokféle szempont szerint szokták kategorizálni a zenéket (is). A legáltalánosabb a műfajok és a korszakok szerinti besorolás. Aztán vannak kiadók, labelek, ahol a legtöbbször egy-egy stílust ölelnek fel, s az ahhoz tartozó szerintük igényes előadók zenéit adják ki. Ettől erősen különbözik az a szemlélet, amely úgy gondolom, összeegyeztethető mindazzal, amiről beszélgetünk. Ez pedig a frekvencia - vagyis a hanghullámok rezgésszáma - alapú besorolás, ami igencsak megosztja az embereket és sok vitát eredményez. Az egyik nézőpont szerint a 432 Hz-en alapuló zene jótékony gyógyító energiát továbbít, mert ez a matematika egy tiszta hangja, ami a természetben alapvető. Minden olyan zenére vonatkoztatják - zenei stílustól is függetlenül -, ahol az “A” hangot 432Hz-re hangolják, vagyis az úgynevezett Verdi “A” alternatív hangolást használják, amely matematikailag összhangban van a világegyetemmel. Ezzel szemben kimondottan negatív hatásúnak nyilvánítanak minden olyan zenét, ahol az “A” 440 Hz-re van hangolva. Mindkét véleményt alá is támasztották. Előbbit hosszú éveken át tartó kísérletekre hivatkozva, ahol egyértelműen visszaigazolták a résztvevők, hogy a 432 Hz-en alapuló hangokat hallgatva jól érezték magukat, a többi esetben pedig kimondottan rosszul. Utóbbit pedig az említett racionális, szakmai magyarázattal indokolják többnyire, vagyis hogy ez pusztán zenei hangolás, kizárólag matematika, és semmi köze nincs a - mondjuk úgy - magasabb szintű rezgésekhez, netán energiákhoz.
Ez az egész úgy jött elő egyébként, hogy egy kedves zenész barátomnak felénekeltem az egyik dalomat, csak úgy mobilra, a dallama miatt. Mire ő így reagált: “érdekes, hogy amikor a dallamot énekelted fel, ösztönösen 432 Hz-re énekelsz…” Nem lepődtem meg, mert én elsősorban ösztönösen teszem a dolgomat, hallgatva a megérzéseimre. A zene pedig mindig is ezt képviselte az életemben, egy magas szintű csatornázást. Mind zenét hallgatóként, mind zenészként azt az állapotot élvezem, amikor teljesen bele tudok merülni a rezgésekbe. “Végigfut a hátamon a hideg”, “bizsergető érzés”, sokféleképpen mondják, a lényege, hogy érezhetően magasabb rezgésszintre kerülünk, és töltődünk energetikailag. Összeérünk lelki, szellemi szinteken egymással. Számomra ez a zenében a magas dinamizáció, a magas potencia. Hogy ez milyen zenék által tud megtörténni, az nagyon érdekes. Arra jutottam, hogy esetemben éppen az egymástól teljesen különböző zenék hallgatásakor vagy játszásakor figyelhető meg ez az állapot.
Hívhatjuk akár tudatmódosult állapotnak is, de inkább tiszta figyelemnek nevezném, amikor teljes mértékben jelen tudok lenni a pillanatban, magamban. Kimondottan élvezem, hogy képes vagyok megfigyelni külön-külön a megszólaló hangokat, hangszereket, s ugyanúgy hallom egyben az egészet is. A különböző alatt azt értem, hogy teljesen más helyzetekben és hangzásokban is megélem ezt a fajta energia csatornázást. Órákon át hömpölygő koncerteken, ahol konkrétan az elejétől a végéig azt éreztem, hogy szállok, örvénylek, áramlok. Csukott szemmel, szabadon mozdulva. Elképesztő élmények ezek. Egyesülés, azonosulás érzés. Együtt rezdülés az előadók, zenészek akkori érzéseivel, az alkotás pillanatával. Ugyanakkor visszatérve a különbözőségre, sok nagyon finom, lágy zenénél is éppen ezt élem át, csak másként. Előbbieknél magasra utazom, szárnyalok, utóbbiaknál mélyebbre ereszkedem. Didgeridoo, torokhang, sámándobok, erőteljes mélyek, finom hangszőnyegek kísérnek, visznek egyre mélyebbre. A légzés, a lélegzetvétel hangja, a suttogás, a természet hangjai - eső, madárének, tücsökciripelés, a szél mozgatta levelek suhogása… és megszűnnek az ellentétek, már egy másik szinten, másik dimenzióban érzem magam, és hagyom, hogy vigyen magával a flow, mert óriási élmény és tapasztalás. Hogy milyen zenék tartoznak ide, azt nehéz lenne meghatározni. Sok szufi, arab és indiai muzsika, szóval elsősorban világzenének nevezett dolgok. Kimondottan szeretem őket munka és utazás közben hallgatni, mert nem vonják el a figyelmemet, de egy olyan erőteljes nyugalmat, óvó teret biztosítanak, amelyben támogatva érzem magam.
Elkapott pillanat a Homeopátiás Gyógyművészeti Társaság 16. nyári táborában | fotó: Szetteli Zsolt
S ide kapcsolódik még a hangutazás. Ami egy nagyon felelősségteljes, fontos folyamat. Úgy eresztem bele magam egy révülésbe, módosult tudatállapotba, egyfajta izgalmas zenei improvizációba, hogy közben “félig” ott kell maradnom tiszta tudattal és figyelemmel is a valós térben, mert én utaztatom, viszem az előttem ülő, fekvő embereket. Folyamatosan figyelem tehát, hogy mi történik bennük, és igyekszem a csoport egészét figyelembe véve meghúzni a határokat. Pontosan azért, amit meséltél, hogy rád miként hat a zene, és hogy vannak vonalak, pontok, ahonnan már zavaró, bántó, romboló tud lenni. Volt egy emlékezetes eset az egyik Éledő Napok elvonulásunkon. Az esti hangutazásomon egy résztvevő rosszul érezte magát. Ez egy önismereti, erőteljes folyamatokból álló légzés-mozgás-zenetábor, ahol végig egyre mélyebbre tartunk - ha úgy akarjuk. Aztán a nagylégzésnél (transzlégzés folyamat) előtörhet bármi, amivel éppen feladatunk van, s utána még dolgozunk rajta és elsimítjuk a hullámokat a hátralévő zenés és egyéb programokkal. Szóval egy hölgy konkrétan félt, és szinte kimenekült a hangutazásomról. Így hatott rá akkor, ott a torokének, didgeridoo, hangtál, nyelvesdob, sámándob, valami… És aztán dolgozott benne tovább ez a rezgés, az előhozott dolgok előtörtek, és átfordítottak valamit legbelül. Az addig falat húzó, tartózkodó nőből előtört a szabad, elfojtott énje, és úgy kezdett viselkedni, mint egy kamasz. Mintha kicserélték volna. Felszabadult. Másnap este transztánccal zártuk a programot, ami után már nem nagyon szoktunk semmit csinálni, esetleg pár elvetemült résztvevővel tolunk egy kis “aftert”, szóval dobolgatunk, jammelünk egy jót, kifulladásig. De az egyik kedves táborozónk annyira lelkes volt, hogy megkérdezett, nem tartanék-e még egy ráadás hangutazást. Mondtam neki, hogy szerintem mindenki nagyon fáradt már. Erre ő, hogy szívesen végigkérdezi a csapatot. S meg is tette. Pár perc múlva újra elém állt, és mondta, hogy mindenki szeretné a hangutazást. Így hát aznap este is, úgy éjfél körül tartottam egy erős, sámándobos, révülős hangutazást a kérésükre, ahol szintén részt vett az említett hölgy. És aznap már kimondottan élvezte.
Szóval ez jutott eszembe arról, hogy vajon képes-e egy, vagy egyfajta zene másképpen hatni ugyanarra a személyre, ha más helyzetben, állapotban fogadja be. Vagy mondhatjuk úgy is, hogy az előbbi esetben nem tudta befogadni, hanem kimondottan kellemetlen, zavaró körülményként élte meg, míg a második esetben már vele együtt tudott rezdülni, képes volt kapcsolódni azokkal a hangokkal és rezgésekkel, melyek érték ott, akkor abban a térben. Viszont ez teljesen összecseng azzal, amit mondtál, hiszen előbbi esetben nem tudta, mi vár rá, mi fog történni, és így csak “kapta” a zenét, nem kérte. Míg második esetben már tudatosan vett részt a programon, és pontosan tudta, mi fog történni. Tehát benne zajlott le a változás, és az ő hozzáállásán múlott minden.
Aztán ami még nagyon érdekes ilyen szempontból, az a közös dobolás. Amikor sokan együtt dobolunk - és itt harminc-negyven emberre gondolok, különböző ütőhangszerekkel -, akkor sokszor tapasztalom, hogy egy végtelennek tűnő folyamatba kapcsolódunk mindannyian, amit együtt rakunk össze, mégis külön élünk meg. És azért érdekes, mert folyamatosan előfordul benne a káosz, mégis mindig újra és újra harmóniává alakul. Felülemelkedem minden tudatos és “szakmai” részleten, és már csak azt érzem, hogy lüktetünk, folyunk együtt, és nem zaj, nem káosz, hanem valami elképesztő megtartó erő és tér, amiben vagyunk. Mind ugyanazért tesszük. Hogy úgy legyünk jelen, hogy már nem vagyunk ott. Úgy “megy a kezünk”, hogy nem mi irányítjuk.
Táborzáró örömdobolás a Homeopátiás Gyógyművészeti Társaság 16. nyári táborában | fotó: Szetteli Zsolt
Teljesen egyetértek veled, szerintem is túl sok felszínes, érzelemmentes, mondanivaló nélküli zene szól állandóan mindenhol. Én “zeneevő” vagyok, szinte mindig körülveszem magam muzsikával, viszont nagyon nem mindegy, hogy milyennel… Sajnos az érdek mentén tudatosan próbálnak minden érzékszervünkre egyszerre hatni. S képzelt jómódban, az anyagi világban tartani. Nehéz egyedül és csendben lenni. Engem egyébként sokszor jobban zavarnak az emberek keltette zajok, mint téged. Én nem akarom hallgatni a motoros fűnyírót, a flexet, a láncfűrészt, még a szomszédomék hangos beszélgetését sem, legfeljebb a gyerekek zsivaját a játszótérről, vagy a forgalom távoli zaját… Én szeretnék viszonylag csendben lenni, vagy valami számomra jó és felemelő zenét hallgatni. Talán éppen ezért hallgatok ennyire sok zenét.
Azt szeretném kérdezni tőled, hogy mondasz-e pár konkrét példát arra, melyek azok a zenék, amelyekkel együtt tudsz rezegni, amelyek alkati szerként hatnak rád és segítenek, emelnek téged? Illetve hadd kérdezzem meg azt is, hogy Te mit élsz meg egy olyan örömzenélős programon, amit én tartok? S természetesen érdekel minden, ami eszedbe jut az általam felhozottakkal kapcsolatban.
BÓNA LÁSZLÓ | Kedves Dávid! Megható a számomra, hogy beavatsz abba, hogy mi a te kapcsolatod a zenével, személyes és intim, nyílt és őszinte, ahogy írsz, hálás vagyok érte. Ahogy Te írod, hogy a zene által utaztatsz másokat, ez jó szó arra is, hogy mit élek meg egy általad vezetett programon. Valóban utazást. Beleértve ebbe azt is, hogy vendég vagyok ott, ahová érkezünk. Egy szeretett vendég, akiről a házigazda gondoskodik, hogy kóstolja meg a feltálalt finomságokat. Élvezem a vendég státuszt, a gondoskodást, a kínálást, de nem vagyok otthon. Csak látogató. A látogató, vendég státusznak minden szabadságát élvezve.
Szeretek utazni, idegenben lenni, és ott szívesen és örömmel megkóstolok mindent, amit az ott élők ajánlanak. Szeretem a legfurcsább, legegzotikusabb ízeket is. Sőt, ha vendég vagyok valahol, örülök, ha valami helyi specialitással kínálnak. Nem utasítok általában semmit sem vissza. Nem biztos, hogy bármiből veszek még egyszer, de lehet, hogy van, amit otthon is keresek, hol lehetne még enni belőle. Nincs egy íz, amit szeretek. Lehet túl édes is vagy túl sós, vagy túl keserű. Erősen csípős. Sőt. Nekem az fontos, hogy meglepjen, megrázzon. Zenében is így van. Legyen megrázó és drámai. Amelyik nem drámai, csak el akar andalítani, azt is szívesen hallgatom, de hamar megunom. Mint vendég, meglehetősen passzív vagyok, és jobban szeretek szemlélődve körülnézni. Jobban szeretem, ha megkínálnak valamivel, amit nekem főztek, sőt szednek is a fazékból a tányéromba, mintha együtt főzünk vagy szalonnát sütünk. Akkor is megkérek valakit, hogy tartsa tűzbe a nyársamat, és majd hozzon nekem belőle, magam inkább bámészkodnék a tűz körül. A közös zenélésnél is jobban érzem magam, ha lehetek passzívabb, szemlélődőbb, jobban érdekel a csoport, ki mit csinál, mint hogy mindenképpen hangot keltsek valamin. Szívesen keltek hangot olyasmin, amihez kevés mozgás kell, néha néha bele-bele csörgetek valamivel, de szeretem, ha tudok figyelni kifelé is, a közös hangzásra, az emberekre, tényleg úgy, mint aki látogatóba érkezett egy idegen tájra, egy idegen közösségbe.
Bóna László író, előadó, homeopátiás tanácsadó, tanár és rendező könyvek és a kihagyhatatlan kávé társaságában | fotó: facebook
Én az irodalomban vagyok otthon. Ahogy te azt írod, hogy zeneevő vagy, én irodalomevő vagyok. Sok könyv vesz körül. Nem is tudnék élni olyan lakásban, ahol nincsenek körülöttem a könyveim. És a zenét is csak úgy tudom használni, mint a könyveket, tudatosan belehallgatok abba, ami illeszkedik ahhoz az állapothoz, amelyben vagyok. A fotelben a kávéhoz előbb veszek le egy könyvet, mint kapcsolok be valamilyen zenét. Nem hallgatok hangoskönyvet. Az irodalmi szöveget a saját belső hangomon olvasom. A könyv nem szól a háttérben, mint ahogy zene meg mindenhol szól, ahová megyek. Otthon sem szól háttérben zene. Sem film, vagy sorozat vagy tv. Sem Netflix. A könyv nem akar tőlem valamit, nem avatkozik belém, megvárja, hogy belelapozzak. Az irodalom, legyen az egy vers, novella, regény, ha beleolvasok, otthon vagyok. Nem látogató, nem vendég. Egy könyvtár olyan, mintha élhetnék is ott, be is tudnék költözni. Ha valakit meglátogatok, biztos, hogy a könyvei előtt állok meg, és azokra vagyok kíváncsi.
Sokan gondolják, hogy a zene több mint a szó. Mert a zene elmondja azt is, amit szavakkal már nem tudunk kifejezni. Hogy a zene túl vezet az emberi nyelven. Én nem gondolom ezt. És nem csak azért, mert a nyelv is zenei. Nem mindig zenei. Van amikor nincs ritmusa, mert erősen fogalmi és gondolati. Lehet ilyen is, olyan is. Minden úton törekszünk arra, hogy megragadjunk valamit a láthatatlanból, az elmondhatatlanból, az isteniből, a testi létünkün túli világból, az élet, a teremtés rejtett csodájából. A zene ugyanolyan lehetőség erre, mint az irodalmilag megformált szöveg. Mert ahogy a zene nem összevissza rikácsolás, az irodalom, sem élőbeszéd. Mindkettő egy alkotás, egy megkomponált forma, vagyis ugyanúgy csatornája annak, hogy emelkedjünk vagy süllyedjünk a láthatón túli szférákba. Mindkettő egy anyagi eszköz arra, hogyan visz valami anyagi az anyagon túlra.
A zenét aktívan csinálni kell, zenéléskor nagyon is anyagi, fizikai dolog történik, a teljes test mozog, hogy egy dobból hang keletkezzen, hang, ami anyagi, csak láthatatlanul anyagi. Olvasáskor az anyagi dologból, a betűből, egy teljesen megfoghatatlan valami, egy belső kép, belső, kimondatlan hangzás keletkezik. Belül a fejben. Vagy nem tudni hol. Ezek egymást támogató, kétirányú, ide-oda ható folyamatok.
Mint ahogy a homeopátiában addig hígítunk és rázunk egy anyagot, amíg olyan hatást képes kelteni, amit anyagi formájában nem tud. Olyan, mint először zenélni, ritmikusan rázni, utána elolvasni belül magunkban azt, amit ebben a magasabb dimenzióban mond.
Csoportkép a Homeopátiás Gyógyművészeti Társaság 15. nyári táborából | fotó: Szetteli Zsolt
NÁDAS DÁVID | Én is nagyon köszönöm Neked, hogy Te is ilyen mélyre engedsz “magadban” minket. Abszolút egyetértek Veled az olvasással, irodalommal kapcsolatban. Szerintem a művészetnek valahol ez az alapja és egyben a legmagasabb “szintje” is. Hiszen amíg nem tudjuk magunkban kifejezni, megfogalmazni, mi is az, amit éppen szeretnénk kifejezni, átadni, megformálni, megszólaltatni, láttatni, addig nem is tudjuk megtenni. Legyen az egy fotó, egy festmény, egy film, egy dal, mindig egy belső történettel, érzéssel, gondolattal indul, ami szövegként papírra vethető. Aztán kap mindez színeket, fényeket, hangokat... Számomra is sok meghatározó könyv van, amelyek hagyják, sőt, kérik, hogy kicsit benne lakjunk, s közben ők is kicsit belénk költöznek.
Sok izgalmas megközelítés találkozott az elmúlt lapokon, sokfelé elkalandoztunk. Bízom benne, hogy az olvasóink is így érzik. Köszönöm szépen Neked, hogy vállalkoztál erre az online beszélgetésre.
BÓNA LÁSZLÓ | Én is köszönöm Neked, kedves Dávid, hogy kérdeztél engem, hogy figyeltél rám, érdeklődtél, és komoly szellemi párbeszédet folytathattunk egymással, igazi kincs az ilyen kapcsolat. Hálásan köszönöm.
Bóna László honlapja
A Homeopátiás Gyógyművszeti Társaság facebook oldala