Ismét egy tehetséges pécsi csapat, immár a sokadik, és mint tudjuk, közülük egyik sem kutya. Kivéve ez. A D.O.G. a látszattal ellentétben mégsem az ember legjobb barátjáról kapta a nevét. Ez csak megtévesztő első benyomás, ami része annak a szórakoztató és felszabadult játéknak, ami a zenekart és annak bemutatkozó albumát jellemzi.
Viszonylag szűk réteg élvezi és szereti az online kiadók flóráját és faunáját. Vannak olyan esetek, amikor a szájt alkotó bázisa számbeli fölényben van a műélvezőkkel szemben. Vajon miért tudnak kevesen ezekről a zeneontó birodalmakról? És miért lett a többségük rövid életű?
Úgy rendesen mindenfelé lehet mostanában hallani, olvasni róluk. De kik is ők valójában? Adott egy angol elnevezés, van valami menő világhírű kiadójuk, és eszméletlenül progresszív dzsezzmetált pakolnak, de bitang hangosan ám. Nos, egy kicsit mesélek róluk, úgy, ahogyan szoktam, ahogyan én emlékezem, ahogyan én hallottam, és ahogyan látom és hallom most őket, így, együtt. A változás esszenciájával.
A 2014-es Fishing on Orfű beszámolónkban már leírtuk, hogy mennyire megszerettük a Pegazusok Nem Léteznek zenekart. Nem sokkal később megjelent bemutatkozó albumuk, ami igen meggyőzőre sikerült, nehéz félretenni, rendszeresen magához/magába húz, újrahallgatást követel.
Tehát. Van egy ifjú csapat, akik fasza alter rockot, grunge-ot, indie-t tolnak. Az a helyzet, hogy pár barátommal egyetemben rá vagyunk állva, és bár csak három számos EP-t rejt a 'Rozsdaváros' cím, nem bírjuk abbahagyni, napi szinten muszáj kapni a fülbe. Párszor. Legalább.
Muriel Muriel - hajtogatom, az anyátok hétszentségit, de komolyan. Egyik kollégám dobta át a dízer linket, hogy hallgassam már meg ezt a lemezt, mert kurva jó. Utálom a dízert, mert reklámok mennek a számok közben, meg nem is tetszik, meg mittudomén. De végigtoltam a lemezt. Aztán a körülöttem zsivalygó gyerkőceim nélkül is, újra. Meg újra. Meg aztán még megint. Nem tudom, kik ezek a srácok, de hogy sokszínű és izgalmas zenét raktak le, az ziher.
Én még a 2004-es Komfort lemez kapcsán ismertem meg a Colorstar feelingjét. Ez elég durva, hogy immár 11 évvel ezelőtti történésnek számít. Na de azóta követem őket. És az a helyzet, hogy akárhogy is mérlegelek, vagy próbálok kicsit is objektívebb lenni és nem elfogulni, hát kőkeményen ezt az új anyagot érzem az eddigi legfaszább albumnak. Ez úgy huszonvalahányadik hallgatás után hihető?
A Songs of Innocence és a Songs of Experience (magyarul Az ártatlanság és a tapasztalás dalai) eredetileg William Blake két, egymással összefüggő verseskötetének a címe. Ebben az értelemben az ártatlanság és a tapasztalás az emberi lélek két ellentétes állapotát jelenti. A két kötet verseinek összehasonlításából kiolvasható a gyermeki ártatlanság elvesztésének folyamata, amit a felnőtté válás tapasztalatai, a felnőttkor anyagi világához való kötődés okoz. A cím tehát elárulja a témaválasztást: Bonóék a gyermekkoruk, illetve fiatalkoruk legmaradandóbb emlékeit gyűjtötték össze, dolgozták fel és kínálták fel nekünk a CD-ken, a neten illetve az iPhone-okon. A dallá formált emlékeket kicsomagolva aztán leperegnek előttünk az életük filmjéből kivágott fontosabb jelenetek, például a következő:
Saját dalok fádó-, bossa-nova-, sanzon-, tangó-, flamenco-, magyar népdal elemeivel, a jazz eszköztárával. Ezt mondja a sajtóanyag, és ha a műfajok és stílusok behatárolt fogalmát nézzük, biztos egész jól megközelíti ezt az egészet, amit Szlávics Anna énekesnő és Rock Tamás gitárművész szült meg és nevel.
Immár tavaly december 28-án mutatta be új albumát Borlai Gergő zenekara, a 2001-ben induló EM. Nincs vita, négy zseniális zenész csinált megint valami újat, egy remekművet, amiben azért nagyon ott van az a jellegzetes érzés, amit a sok év alatt megszoktunk tőlük együtt, külön. Először 2005-ben jelentkeztek egy élő lemezzel ('F.A.Q.'), egy évre rá jött ki az '5' című anyaguk, aztán pedig 2007-ben a 'Twentyone', ami egy unplugged cucc a Free Style Chamber Orchestrával közösen. Szóval sokan örülünk most, hogy itt az újabb darab. Az ok pedig egyszerű. Egyrészt külön járják az utat mind a négyen, rengeteg izgalmas zenei projektben részt vesznek - Gergő Spanyolországban él alapvetően, Peti Németországban... - és bizony akár egy baráti kapcsolatnál, szerintem egy igazi zenekarnál is kellenek szünetek, kell idő az érésre, az újabb tapasztalásokra, hatásokra. Úgy érzem, hogy nagyon jót tett nekik, hogy volt egy kisebb csend, közben persze azért koncerteztek jópárszor az elmúlt években is. Főleg a jazz-nél ritka, hogy ennyi ideig együtt tud maradni egy formáció, vagy inkább úgy mondom, hogy újra meg újra összetalálkoznak.
Igényes muzsika, sok stílus fúziójával, mégis egyedi megszólalással. Így tudnám összegezni a Jamese formációt és első albumát. S hogy ki is ez a csaj? Nos hát az énekesnő. Az előadó. A sugárzó, átadó, a rezgést belénk lövő. Amúgy ő vokálozik például a Quimby Ajjajjaj című dalában, készített már számot Zoohackerrel, akusztikus cover trackeket énekel a 'Why not' zenekarral meg ilyenek. De ez mind nem fontos most... (legutóbbi interjúnkból sok mindent megtudhatsz róla)
Ezzel nem sokat pöcsöltek – jutott első hallgatás után eszembe a Konyha új albumáról. Hál’ istennek tehetem hozzá, hiszen a szöszölés pont azt vette volna el, amitől leginkább élvezhető ez a tíz új dal. Mert ebben a konyhában nem úri szakácsok állítanak elő ételkölteményeket, itt kérem sörszagú férfiak ütnek össze valami harapnivalót estére, de éppen ettől élet (étel) szagú az egész. Mert tudjuk, hogy a zsíros kenyér hagymával sokszor jobban esik, mint a vargánya-krémleves vagy a füstölt lazac. Mondják, hogy a férfiak így főznek, az ízekből nagyvonalúság és elegancia, spontaneitás és lelemény érezhető ki, ettől pedig az album kétségkívül az év egyik legfrissebb, legüdítőbb produkciója lett.
Ez a legújabb dal címe, és Juli azt is elmondta nekünk, hogy bizony szerepelni fog a jövő évben megjelenő elpén. És hogy milyen is ez a dal... azt hiszem, hogy a legjobb szó talán az ihletett. Ahogy hallgatom, kinyílnak a képek, a fotók finoman fotosopolják magukat az idővonalamra. Nagyon kellemes lüktető dallamra száll a szájmelódia és a hegedűfodor. Ízlik, fenséges kis dal.
Mert nem tudok egy normális cikket sem összehozni a Meszecsinkáról. A legutóbbi is valamiféle szállatag illúzió volt csupán. Ugyanakkor ha elérem vele, hogy csak hallgasd, és hagyd, hogy magával rángasson, magába öleljen, megfogjon, beléd nyúljon, hát akkor bizony van értelme ennek az egésznek. Mert csak így működik, ha hagyod. Magától él, hat, fog, rág, kiköp, és persze lenyel. :)
szóval az van, hogy Németh Juci mellett normális ember nem megy el. legalábbis úgy, hogy végig ne stírölné, bele nem gondolna, és meg nem hallgatná. az anima után jött két nemjuci elpé, most pedig van nekünk HEYHONEY. és mi ennek roppantul örülünktehát.
Tulajdonképpen (annyira jó ezzel a szóval kezdeni egy cikket. olyan tényleg komolynak tűnhet, vagy mi. na mindegy végülis) nem is tudom mostanában a rengeteg elvégzendő dolgom miatt szinte a konstans nullához közelítő írásra megmaradó időm végett, ha még van ilyen egyáltalán (és igen, itt jön végre a következő tagmondat, amire a tulajdonképpen utalt az elején), hogy az őszbe, majd télbe kanyarodva az egyre több megjelenő új lemez/nap forgatagában melyik is az a néhány, amiről egyszerűen kénytelen vagyok belső indíttatásom okán pár sort írni. Hát ez egy ilyen. Tulajdonképpen.
Van egy Dés András. Egy Fenyvesi Márton. Egy Szabó Dániel. Meg egy Szandai Mátyás. Úgy is mondhatjuk, hogy Dés András Quartet’13. És van nekik egy Tourist No1 keresztnévre hallgató ismerősük, aki valójában egy alapvetően piros-fehér-fekete papírtokban utazik. Most épp itt van az asztalomon, meg a fülemben.
„Black Rain Falls” címmel 2014. június 20-ától DVD-n is megvásárolható az ausztrál zenekar 1990-es New York-i protest koncertjének a felvétele. A rocktörténelem egyik leghíresebb gerillaakciójának a rövid története a következő:
Mi történik, ha egy valódi nagyvárosi énekmondó a négy fal közül kilépve a természetben születik újjá? Ha szemei nem vesznek el a fényszennyezéssel sújtott város tanulmányozásában, ehelyett tekintetét az ég kékje és fák leveleinek zöldje nyugtatja? Ha a kipufogógáztól ólmos füstköd helyett tüdejében az erdei avar spóráktól átitatott levegője áramlik, orrát a virágzó rét pollenektől dús illata nyugtatja? Ha a poros aszfalton ütemesen kopogó cipőjéből kilépve mezítelen lábát pázsitfüvek csiklandozzák, és patak vize bizsergeti?