Kaltenecker Zsolt – Gyémánt Bálint – Martonosi György

Három zseniális magyar jazz-muzsikus vadonatúj formációja és lemeze. Dirty, vagyis koszos. Igen, találó a cím. Bár ez a zene nagyon letisztult, kifinomult és három komoly múltja van, azért mégiscsak koszos. Piszkos, erős és kemény is. A legjobb értelemben. Egy kis sztori és vélemény számonként, amit mindig utáltam, de most mégis fontosnak tartom. Előszóként: Kaltenecker Zsolt már jóideje játszott duóban Martonosi Györggyel, mielőtt létrejött a Hammondárium. Ugyancsak Kaltenecker Zsolt már jóideje játszik Gyémánt Bálinttal a Bin-Jip nevű formációban. Ha pedig létrehozna egy közös formációt Gyémánt Bálint és Martonosi György, most már ők is elmondhatnák, hogy van előzmény... :)

[A Tangram, mint egyszemélyes project 2007-ben debütált a Highway Ambience nevezetű albummal. Fabók Pétert takarja a név, aki elárulta, hogy öt-hat éves kora körül érte az első meghatározó zenei élmény, méghozzá Jean Michel Jarre Oxygene-je formájában. Azóta sem nagyon szeret mást az instrumentális zenéken kívül. Első hangkártyáját elsős gimnazistaként kapta egy barátjától; ez a számítógépes zeneszerzés legfontosabb kelléke. Így került tehát igazán közel a zenéhez, méghozzá az alkotói oldalról. S bár sosem tanult zenélni, nincs mit szépíteni: színvonalas, izgalmas és egyedi cuccot tett le elénk eddigi tíz albumával (8 nagylemez, 2 EP).]

A Black Sun Epire egy utrechti dj/producer gárda. A három név: Milan (aka Crash), Rene (aka Suture) és  Micha (aka Naye'i). Milan és Rene még az iskolában találkoztak és hamar úgy döntöttek, hogy közösen hasznosítják tehetségüket. Micha állandóan az ő felszerelésüket nyúzta, aztán csatlakozott hozzájuk, így jött létre a BSE. Együttműködésük jó döntésnek bizonyult, mert néhány holland kiadó érdeklődni kezdett a BSE név alatt megcsinált első zenék iránt. Nem tartott sokáig, amíg megkapták a lehetőséget az első megjelenésre, az akkor induló Piruh-nál, ami Dj Dreazz Triple Vision Records kiadójának egy allabelje. Ezután számos sikeres dj felkérés következett, közben készültek a zenék is, a Priuh003-ra, majd még több zenét írtak, amelyek felkeltették többek között Dj Trace érdeklődését is.

Egy pesti rock zenekar. Egy érdekes, izgalmas zenét játszó csapat. Érdekes érzés az is, hogy pár éve már találkoztam velük személyesen, mert Újpesten épp a mi termünk melletti próbaterem volt az övéké. S mivel a falak nem voltak túl vastagok, kábé úgy hallottuk egymást, mintha itthon jó erősen tolnám neki a hangfalakból a mjuzikot. Szóval tisztán és kellemes jött át az Aando-feeling. Mi persze csak kis amatőr próbálkozók voltunk az ő biztos és pontos játékukhoz képest. Na de a lényeg, hogy épp rátaláltam a myspace oldalukra, és látom ám, hogy az új énekes csajszival már egész komoly dizájnnal tolják a srácok. Úgy látszik, lesz itt lemez, meg koncertek is! Nem húzom tovább a szót, ismét nem akarok megállapítani, mesélni, se kritizálni. Nekem bejön ez a zenei világ, szerintem érdemes meghallgatni!

Először természetesen egy kis agymenéses elmebaj tőlem, utána rendes infók is arról, amiről szó van. Vagyis Robothal, meg Konyha. Notehát: Szétesőben a Marshall bástya. Körülötte a vár romjai. Egy kis ősFender, egy-két pedál, néhány Tama vagy kitudja már... Dobverőharcok, amatőr szőnyeg a cucc alatt. Egy szigszalagtól/ból álló mikrofonállvány. Tojástartófalak. Egy gitár a nyakban. Egy basszer a hangban. Dobos a pergőt, száj az éneket, pengető a húrt. Tépi. Szét és bele a feelingbe. A rockba, a garázsba, a pincébe, a föld alá. A szavak kedvesen és szárazon zúznak bele az éjjelbe. Karon fognak, nehogy jobban szédülj, nem, nem, annyira azért mégsem kéne. Felcibálnak, felhurcolnak a téglaváros fölé, a panelrengeteg közepén a hegytetőre.

2010-ben tényleg rengeteg lemez jelent meg  

A pozitív amellett, hogy sok zenei csemegét kaptunk, nem más, minthogy a minőségük is hasonló arányban van a mennyiségükkel. A jazzen belül is igaz ez. Itthon az egyik legújabb darab Sárik Péter zongorista triójának új albuma, mely a Pieces névre hallgat.

Wes Borland, az egykori Limp Bizkit-gitáros  

hívta életre a Black Light Burns nevű zenekart. Ez a banda egy kegyetlenül jó és eredeti érzést hoz magával, amit talán industrial rocknak lehetne hívni, ha mindenképpen szeretnénk valamilyen módon meghatározni a stílust. Hál istennek sokan írtak már róla, mégis elég kevesen ismerik. Ezért írok most róla én is. Nekem rengeteg érzelem és pillanat adatott meg, melyek közben épp ez az album, a Cruel Melody szólt.

Sokáig gyötrődtem, hogy mit írjak róla, mert régóta tervben van ez az írás. Aztán most itt van, leültem, rátettem a kezem a billentyűkre, és jött. Először próbáljátok meg befogadni a feelinget:

Van egy csapat. Illetve csak volt. '99 és 2001 között. Öt brutál nagy zenészünk alkotta ezt a bandát, és Boom Boomnak hívták. Sokan mégsem hallottak róla. Ezért döntöttem úgy, hogy most őket ajánlom. Legtöbbször akkor ajánlanak egy lemezt, ha épp megjelenés előtt áll, vagy éppen megjelent. Én most - mint oly sok mást, ezt a rossz szokást is - leszarom. Két lemezt ajánlok, és nem azért, mert most jelentek meg, hanem mert még ma is, és még nagyon sokáig megállják a helyüket a legjobb jazzrock-lemezek között. Az egyik a Boom Boom Live, a másik pedig az Intergalactic Megahello. Az első értelemszerűen egy élő koncertfelvétel, a második a saját számaikból álló album. Szerintem: egyszerűen zseniális az az összhang, melyet ez az öt zenész alkot mindvégig.

Sok szájt tolja az idei, tavalyi és még régebbi karácsonyi lemezeket, zenéket. Azokat megtaláljátok hát a sok szájton, amik tolják. Én meg úgy gondoltam, ha már szemben az árral, akkor az ünnepeket alatt is evezzünk kicsit tovább. Én karácsony tájékán ahelyett, hogy beraknám a tömegszám kapható ünnepi albumot, valamiért a klasszikusabb fajta, kicsit szvinges dzsezzt szeretem hallgatni. És arra gondoltam, hogy ajándékként, vagy az ünnepre való tekintettel, vagy mittudomén, csak úgy kedvességből veletek is megosztom azt a hat CD-t, melyeket előszeretettel rakok be hallgatásra. Háttérben, vagy kicsit hangosabban, olvasgatás, írás, takarítás, készülődés közben teljesen király :) 

(Ha pedig én is a sok szájt lennék, akkor sem azokat ajánlanám, amiket ők. Hanem: Ghymes, Makám, Bojtorján, Kormorán)

Új, ingyen letölthető EP-vel jött ki Jamie Winchester. A sokak által kedvelt ír énekes-gitáros-zeneszerző a Hrutka Robival közös projekt után egyből kiadott egy régebbi dalokból összerakott albumot. Egyáltalán nem sikerült rosszul, de nekem mégsem ütött úgy, mint a Jamie-Robi lemezek. Kicsit egyhangú, kicsit unalmas volt. Egy-két jó track vitte el. Most viszont itt a Tiger Road, ami egy igen nagy változást, és új színt vitt a "Jamie Winchester" jelenségbe.

Előre bocsátom, hogy emlékeim vitorlásának vásznai felduzzadtak, és ahelyett, hogy bevonnám őket, „engedem, hadd menjen”. Vissza a múltba. A főárboc tetején ülve azt lesem, ahol a kéklő ég a horizont mögé bújik.

A karma komikuma, hogy felkértek ezen cikk megírására. Nem is oly rég voltam egy koncerten, azelőtt pedig egy színházi előadáson. Két felvonás,
a darab címe: Quimby Teátrum,
főszerepben: Kiss Tibor.

A nemEZ egy népi jazzt játszó zenekar Erdélyből. Nekem nagyon bejön ez a fúzió, amit csinálnak. Nem írok róluk, megtették helyettem ők maguk, többet úgysem tudnék mondani:

THE 1

Az ég vakítóan kék. Mégis, vagy éppen ezért a szoba melegéhez szokott arcbőr sikít a hasító hidegben. A sálba csavart nyak nyugodtan pihen a fej alatt, a kezek kesztyűbe zárva egész jól viselik a téli délelőttöt. Aztán lekerülnek a rétegek, és egy kedves kis kávézó asztalánál találja magát a bíborpír, ott, az arcon. Lassan pislogó, nagy, kíváncsi és szelíd szemek néznek felette. Hamarosan megérkezik a másik barát is. Kézfogással köszön, leül, vidám tekintettel hallgat, aztán pár szóval rendelnek. Az asztalon a nyugalom, s a két gőzölgő kávé. Guatemalai, olasz pörkölésű. Az egyik csokival és chilivel, a másik mentával. Halk jazz a háttérben, kellemes melódia-melankólia. Belesüppednek a délbe, a székbe, a pillanatba, mely jó hosszan nyúlik át a délutánba. A presszó zamata, a szabadság ízvilága járja át a perceket. Az óra lustán, lassan tolja odébb mutatóit, a hely hol megtelik, hol csak néhányan lézengenek. Egy-egy tea, néhány süti, egy kerek szemüveg. Rajta egy hosszú fekete kabátos emberen. Ő is megfordul itt, minden nap. A hallgatás több, mint bármilyen hosszú történet.

A Magashegyi Underground nevezetű elektro-alter banda a létezése óta nem jött ki lemezzel, egyedül az akusztik felvételt lehetne élő albumnak nevezni, de azt meg nem adták ki. (nyilván mindannyian letöltöttük és hallgatjuk :)) Most vége a lemeztelenségnek, hiszen itt az Ezer erdő, a 2010-es studióalbum. Sokan nagyon várták. Én is nagyon vártam. Elsőre őszintén szólva kicsit meglepődtem, mert nem azt kaptam, amire számítottam. Ezért nem szabad semmit várni, jobb tiszta lappal nyomni a pléjt! A gondot valószínű az okozta, hogy pár hónapja voltak itt Kaposváron a gólyatábor keretében, és ott hatalmasat buliztunk a zenéjükre. Rengeteg ismert sláger, néhány kevésbé hallott nóta, de végigtáncolós, pörgős koncert volt. A Kaukázus-tagok éppúgy, mint Janóval, itt is kitettek magukért, és hozták az igazi kemény alter huppogást. A billentyűből pedig kaptuk az elektronikus szálat. Bíborkától meg nyilván a jó kis dallamolást.

Sokszor hallani, olvasni egy előadó, egy lemez kapcsán, hogy már a zenészgárda, vagy a szerzők neve garancia arra, hogy ez a cucc aztán tutibiztos, eltalált és színvonalas és tartalmas és jól szól ésatöbbitöbbi. Ezzel én alapból nem értek egyet. Mert egyrészt lehet, hogy már eleve az embert, akinek a neve garancia, nem kedvelem mondjuk. Na itt aztán hiába teszik oda valaki más mögé, már nem ad számomra semmilyen késztetést, vagy indokot, hogy úgy tegyem a lejátszóba, hogy az milyen jó lesz. Vagy mondjuk többször találkoztam olyannal is, hogy egy számomra nagyon kedves banda, vagy énekes kijött az új anyagával, én meg egyből lecsaptam rá, aztán szép lassan - néhány hallgatás után - rá kellett jönnöm, hogy ez nem az. Nem az, amit az eddigiek alapján vártam. Szóval van ilyen.

BIN-JIP. 2010.12.03. Pécsi Est Café.

Hol is kezdjem? Néhány napja tudatosult bennem, hogy a Barabás Lőrinc Eklektric szünetet tart, más formációkban folytatják a tagok. Az utolsó három koncert egyikének helyszíne éppen Pécs. Másik fellépő a Bin-Jip meg Nicola Conte. Utóbbit nem méltatom, bizonyára nagyon jó zenész és dj a maga stílusában, nekem a két magyar csapat után semmi kedvem nem volt hozzá. Viszont a Bin-Jip. Ők kezdtek. Nagyon örültem nekik előre, hiszen a lemezüket már ismerem, és az előadók munkásságát is követem jóideje, de így együtt még nem hallottam őket élőben. A színpadon tehát Kaltenecker Zsolt, Gyémánt Bálint, Harcsa Vera és Andrew J.

Még régebben írtam ezt a cikket a music.hu-ra. A blogra akkor nem tettem fel. Ma délután viszont eszembe jutott, milyen régen hallgattam már ezt a zenét, és betettem a címben említett lemezt. Nagyon ütött, mint először is, és majdnem nekiálltam írni róla, mikor eszembe jutott, hogy egyszer már megtettem. Tessék: Avishai Cohen izraeli bőgős, énekes, zeneszerző 2008-as triólemezét hallgatva valamiért Esbjörn Svensson jutott eszembe. De nem is ez a lényeg, hanem hogy ugyanúgy tetszett, mint az E.S.T. zenéje. Modern, mégis magán visel klasszikus jegyeket, és ami a legfontosabb, folyamatosan dinamikus és free is egyszerre.

Igen. A jazz erről szól! Pontosan erről, amit ez a lemez ad a hallgatónak. Sok ismerősöm mondja a jazzre, hogy mennyire önző és öncélú ága a művészetnek. Merthogy az igazi jazz zenész teljes transzban, befelé figyelve, átadva magát a pillanatnak és érzéseinek, mondjuk épp csukott szemmel tol a színpadon egy szólót. Erre csak azt tudom mondani, hogy szerintem meg épp az ellenkezője történik. Persze hogy önző, hiszen a jazz egyrészt önkifejezés.

Önmagát adja bele a zenébe a művész. Teljes pillanatnyi énjét beleteszi, s miközben ezáltal egy magasabb szintre lép lelki szinten, úgy emeli fel a hallgatót is egy másik, magasabb dimenzióba, mely jóval túlmutat a hétköznapi létezés szűk keretein. Vagyis miközben a koncert, a zene rezgéseire és energiájára reagál és tovább áramoltatja azt, egyúttal küldi is kifelé, megnyitja belsőjét, és egy nagy adagot odalök felénk. Ez szerintem igenis nagy ajándék, hisz kábé azzal az érzéssel találkozunk, azt sugározza felénk, ami benne zajlik.

Kern András. Fogalom.

Dörmögő-rekedtes hang, cigifüst, kávé. Bárzongora, herfli, fütty. Pest, Astoria, szűk utcák és bérházak. Múltat mesélő ének, jövőbe tekintő gondolat. Szüleim korosztályába tartozik, az ő kiskorukról dalol. Mégis megfogott, mikor még kamaszként a régebbi kazettáit betettem a magnóba. Gyerekként sokszor összejött a régi nagy csapat, a családi barátok. Úttörők, KISZ-esek, párttitkárok, szocializmus és vörös csillag. Mindegyik sokszor szóba jött. Sztorizgatások, tábortüzek, kedvessé vált emlékek. Vámos-könyvek. A történetek háttere. Hát innen az, amit tudok. Tudni vélek, hisz csak ismerem, de nem éltem át. Mégis megfogott. A fanyar, ironikus, cinikus hangvétel, a szomorkodó, ugyanakkor humoros, már-már vidám kis elejtett szavak.

Rádőlök a bárpultra, megpihenés. Könyökbarátság a fával, korsóbarátság a sörrel. Füstöt fúj a sok cigaretta, a homályos félvilágban messze látok. Hegyeket, tengereket repülök át, a színpad fölött lebeg egy ajakpár. Erotikus hangformák, kecses kéz kicsit táncoló... Bőg a nagy húros fadarab, máshol inkább vonják. Szvinget üt a pergő és a cin, bárjazz-hangok a zongorából. A szöveg olasz, francia, angol, a zene amerikai, az ének angyali, az érzés netovább. Itt nincs nő! És mégis énekel, és nyüszít, és gerjeszt és öl, és kész vagyok. A sör csak fogy, a pult még mindig itt van, de nem találom. A zene csak szól, a bár csak füstöl, a világ csak tűnik el folyamatosan, de épül az újabb, a szeretet hagy szabad sorokat születni, a délután fájt, az este már csak cseppen bele az éterbe, a testtelen fogja meg a vágyat, a fény él. A világ legféltettebb szegletében ücsörgök a sarokban, a női lábak formája önti belém a lelket. A szín csak szürke, vagy inkább fekete-fehér. A mozgás kis hullám az éjjel tavában. Musical? Színpad? Emlék? Jövő? Hahotáznak. Sírnak. Az élet van itt. Körülöttem figyel csendben. A fütty bele a mikrofonba. Hogy mi van? Hát Simona Molinari van. Ő énekel. Itt a szobában. Jön a hangfalból, és nem tudok mit kezdeni magammal. Asszem ottragadtam a sarokban, a bárban, valami jazz szólt, meg musical... Amerikából, olaszul! Igen, igen... neeeee! neeee, kérem, ne vigyenek eeeeeeel, nem én voltam, nem voltam én, én nem is voltam!