Tzumo Árpád kíjbórd,  

Borlai Gergő drámsz, Fodo perkássön, Papesch Péter béssz, Bacsó Kristóf száksz, Csókás Zsolt gitár. Hát belőlük lett a The Electronic Dreams nevű modern jazz formáció, amely 'Freedom - Live at the BJC' címmel nemrég adott ki egy lemezt. Persze mint mindennek, ennek is van előzménye, a 2006-ban kiadásra került t.e.d., vagyis Tzumo Electonic Dreams. Akkor még Csókás Zsolt nélkül játszottak, és Bacsó Kristóf is csak két számhoz íratta a nevét a trekklistán a Hunnia gondozásában megjelent korong borítóján. A történet, hogy miként is ismertem meg őket, röviden kizárólag:

Sokan írnak zenei kritikát  

A baj a meghatározással van, azt hiszem. Mi is a kritika valójában? Itt konkrétan a zenei kritikára gondolok. Ha nagyon belemennénk, az jönne ki, mint mondjuk az igazság fogalmánál. Hogy teljesen más mindenkinél. Úgyhogy mielőtt belevágok, röviden vázolom, hogy nekem mit jelent a kritika, a zenei kritika.

Már jó ideje annak,  

hogy Jacsó Miklós jelezte nekem, hogy van egy ilyen banda, van néhány szám, és hogy írjunk róluk. Rengeteg minden közbejött, és bekerült a talonnak nevezett kis dobozkánkba. Hálisten kijöttek a srácok egy klippel, úgyhogy eszembe jutott a régi mail, és ismét meghallgattam a számokat. S persze megnéztem a klipet. Amit mondani tudok róluk:

Megjött a Flow, a Colorstar új lemeze  

Igen, tudom, hogy május elején. Kértem is belőle egyből egy sajtópéldányt. Hallgattam is bőven, viszont nem tudtam, mit írjak róla. Először a Speeding Game-et hallhattuk, klippel fűszerezve. Nekem nagyon bejött. A lemez is hozza azt a feelinget, amit ez a szám ad, de hálisten azon jóval túlmutat, sokkal izgalmasabb az összhangzás.

Orfűi búcsú a Kispál és a Borz zenekartól  

A két évvel ezelőtti, a Sziget nulladik napján tartott hivatalos Kispál búcsúkoncert előtt 2010. június 18-án az Fishing on Orfű fesztiválon a Kispál és a Borz a saját hazai, pécsi közönségétől köszönt el. Az idei fesztivált baharangozandó, a Megadó Kiadó nyilvánossá tette a koncert felvételét.

Drága muzsikakívánó, dallamevő, harmóniaivó barátaim,  

vendégeim, kedves kultúraképviselők, édes testvéreim, béke hozta hangtársulat érkezett ma este a mi nagy múltú, mégis oly kevesek által ismert bárfüstös és jazzszagú egységünkbe! [így én, a helyi borostás, a nem is fontos konferánszijé]

Ian Anderson's Jethro Tull: Thick as a Brick 2. Whatever Happened to Gerald Bostock. 2012.

Pár hónapja meglepődve olvastam kedvenc zenekarom honlapján, hogy 2012 áprilisában megjelenik az 1972-ben kiadott, Thick as a Brick címet viselő klasszikus albumuknak a folytatása.

Megkeresett Füstös Bálint, egy fiatal zenészsrác  

hogy van valami kis amatőr zenekaruk, és csatolt néhány zenét is, hogy hallgassam meg, neadjisten írjak róla. Tartogattam kicsit a mélbokszban, aztán meghallgattam...

Kemény alap és finom harmónia  

Valami ilyesmi jut eszembe a Special Providence zenéjéről. Most jelent meg a harmadik albumuk, épp a fülembe szól. Fölösleges bármilyen stílusbeli meghatározás, skatulyázás meg pláne. A srácokat meg kell ismerni, és kész. Hogy miért? Baromi egyszerű a válasz. A fúzió ma már túl divatos, viszont nagyon sok zenekar borzalmasan teszi. Ők épp az egyik kiemelkedő jó példa.

2011. november 15-én mutatta be első közös albumát  

Fábián Juli és Sárik Péter a Budapest Jazz Clubban. A fekete hangú díva és a virtuóz jazz-zongoraművész évek óta játszik együtt, szerzőpárosként pedig nemrégiben még a brit szigetország is megismerhette nevüket. A most megjelenő feldolgozáslemez is igazi ínyencség.

Albjona Hyseni  

albán származású énekesnő új lemezének számonkénti hangulatizálása :)

Aki csak a szövegeléseim képeire nézett rá,  

láthatja, hogy sok olyan arcról, zenéről írok, ami tényleg rétegcuccnak számít, és kevesen ismerik (még). Megint belefutottam egy ilyenbe, mert általában a legjobbak mind megtalálnak. Szinte lesnek rám egy-egy délutáni, esti perc valamelyik kanyarában. Szóval a mai kommunikáció és létforma facebook névre szűkült légterében egyszer csak átdob nekem egy pesti kamasz srác két mp3-at. Hogy nekik van egy zenekaruk, és ezek az első felvételek, mit gondolok róluk. Eléggé elhavazott időszak éppen, úgyhogy egy kicsit pihent mindkét szám a mailes dobozban. Aztán fülest fel, és ráklikk. Nem letölt, csak megnyit.

Amíg tart

Ez volt a címe annak a lemeznek, amit először hallgattam rongyosra Halász Feriéktől még 2002 környékén. Hogy mi fogott meg? Tankcsapdához méltó minőség, mégis egyedi és stílusos zenét toltak. Volt benne lendület, erő, és főleg valami nagyon egyedi feeling. Na ezt csak Az ébredés útján lemezükkel tudták fokozni 2006-ban, az megint ütött egyet. Ott érezhető volt a fejlődés, mind technikailag, mind az irányt tekintve. Az Egyensúly is jól szól, de ott sok olyan téma ütötte meg a fülemet, ami túl ismerős volt. A koncertalbumokat meg annyira nem preferálom, a néhány kivétel csak erősíti a szabályt, és azok se a rock műfajába tartoznak.

Hosszas beharangozás és a lemezbemutató utáni hosszas csend után végre tényleg "kézbe" vehetjük a Morát. Érdekes egy ilyen volumenű banda újjáéledése. Valószínű eléggé két részre oszlik a FF rajongótábor. Vannak biztosan új, fiatal tagok, akik nem is igazán ismerik a régi nagy "slágereket", csak az emerkettőnek köszönhetően hallották meg a Womant vagy a Stealing the sunt. Nyilván van egy csomó régi rajongó, akiknek meg az új irány nem jön be annyira, mert "túl nyálas, túl lágy". Én meg úgy vagyok vele, hogy lezártam magamban a Drive my handes korszakot, és megpróbáltam már első hallgatáskor is teljesen tiszta lappal hallgatni az új albumot.

2007-ben két angol énekes, Marlon Roudette és Preetesh Hirji kiadott egy olyan lemezt, amely bár a könnyűzene kategóriájába tartozik, mégis nagyon bejött nekem. A Rhythm and Hymns számomra egy olyan album, amelyet bármikor szívesen bedobok a lejátszóba, mert szinte mindig jó kedvre derít, különös hangulatával kicsit megnyugtat, ellazít. Inkább egy sajátos világzenei utazásként aposztrofálnám, mint popzeneként.

Gondolom, már beugrott, hogy a Mattafix nevű formációról van szó. Nagy port kavart anno a Big City Life, majd pedig az említett korongról a Living Darfur című sláger. Nekem az első lemezük nem jött be. A második viszont nagyon. Vagyis ez a két srác nem egy egyslágeres csapat lett, mint oly sok más, hanem másodszorra egy sokkal jobb és összetettebb dolgot alkottak.

HOGYISKEZDJEM? Egyszer csak a mai korban lett még a Csendes és Zajos Óceánon is innen egy nagyon de nagyon jó jazz zenét játszó hazai trió, mely a világ szeleit beindító és a napot is közelebb álmodó harmóniumot teremtett. A következő kis írás és interjú erről a trióról, a Mr. Moodburn újdonatúj csapatáról és legfőképpen zenéjéről fog szólni. Hallgassátok, olvassátok olyan szeretettel, ahogyan mindez készült :)

Még mindig nem véletlenül találnak rám a zenék  

Egyik ismerősöm bedobott egy klipet, én ráklikkeltem, és azóta ezt hallgatom. ZAZ. Ezen a néven énekel ez a francia lány. Durván. Nem olyan komolyan és szomorúan, mint Edit Piaf, de ugyanolyan beleéléssel. Nagyon tetszik. Benne van az összes pillanat, melyet át kell élni. Illik az esőben sétáláshoz, s illik a forró nyárestéhez egy kávézó teraszán.

Hugh Laurie "Let them talk"  

címen hozza ki élete első albumát, ami bár hivatalosan május 9-én jelenik meg, a net már tele van vele. Én is napok óta hallgatom. Azt kell mondjam, hogy brutál jó a feelingje. Pedig rám aztán tényleg nem mondható, hogy blues-rajongó lennék. Sőt. Konkrétan nem hallgatok blues-t. Filmekben itt-ott hangulattól függően egész jól bírom, de amúgy semmi. Most meg itt ez a pali, akit House-ként ismertem meg, és egy igazi dörti cuccot rögzített néhány zenésszel együtt. Azt kell mondjam, jó!

A történet bogozódik. A busz rángat, a metró lódul, a villamos sárgán húzza el magát. A város lüktet, a fények gyorsan érkeznek és tűnnek. A bolygó fordul egyet, a lábam a lámpák fürdette macskaköveken. A zene mindig a fülben. Barátok a ködben. A drámenbész lüktetése tekeri a spanglit, a női forma bontja az elmét. A lehetetlen kap körvonalat minden pillanatban.

Ahol a sztori kezdődött: HuManual. Szállós és hosszú témák raggával és dnb-vel. Aztán jött egy Top Shotta. Rövidebb trackek ugyanolyan fülbemászós, masszív témákkal. És most itt a Refresh the style, a harmadik Brains lemez. Számomra legalábbis a Columbo féle formáció a mérvadó. Ez a csapat találta meg azt az egyedi stílust, ami kiszakította őket a többi banda közül. És persze ezzel együtt beszakította az underground legmagasabb (vagy legmélyebb?) köreibe. Szóval stílus frissülés, ahogy a cím is mondja. Meg is történt. Szerencsére azért maradt a Brains-es feeling.

Egy igazi underground banda  

Egy magyar csapat. Rockot toltak, azt a fajtát, amilyent mástól még nem hallottam. És azt a fajtát, amit nem tudtam nem szeretni. Őszintén. Nincs olyan számuk, ami ne jött volna be. Mind szövegét tekintve, mind pedig zeneileg. Sajnos feloszlottak nemrég, de ránk hagytak nyolc kurva jó lemezt, meg néhány koncertfelvételt. Ja, és egy másfél órás filmet, melyet 2009-ben kezdtek el készíteni, és mostanában fejeztek be. A Mantráról van szó, egy krisnásokból álló zenekarról. Vijaya Gauranga das gitár, Jaya Hari das ének és basszus, Rajahamsa das pedig dob.